Az Archeogenomikai Kutatóintézet kollégái közel egy évtizede kapcsolódtak be a magyarság genetikai gyökereinek kutatásába, melynek része a korai magyarokhoz köthető temetők humán csontanyagának elemzése. A nemrég a Cell folyóiratban közölt angol nyelvű tanulmány után most a Debreceni Szemle legújabb számában jelent meg egy összefoglaló eddigi eredményeikből.

Intézetünk két archeogenetikus kutatója, Szeifert Bea és Gyuris Balázs, valamint Türk Attila régész (ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet – PPKE BTK Régészettudományi Intézet, Magyar Őstörténet és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszék) összefoglalták, hogyan járult hozzá az archeogenomika a magyar őstörténet fontos kérdéseinek felderítéséhez. A folyamatosan fejlődő módszerekkel végzett genetikai vizsgálatok révén az egyes egyének saját genetikai története, kapcsolatai, származási adatai rajzolódnak ki, és a közösség összetételéről, egyes csoportok eredetéről, kialakulásáról valamint a migrációs eseményekről is újabb és újabb információkkal szolgálnak. A kutatócsoport teljes genomi vizsgálatokkal igazolta a régészeti hipotézist, miszerint a honfoglalók egy részének genetikai gyökerei a Dél-Urál régióba, a karajakupovói régészeti horizontba tartozó egyénekig vezetnek. A rájuk jellemző genetikai összetétel a feltárt biológiai folytonosság révén az uráli eredet indikátoraként alkalmazható, mely az Alsó-Káma vidékén – a keleten maradt magyar néprészhez köthetően – egészen a 14. századig kimutathatónak bizonyult.

A cikk teljes terjedelmében itt olvasható:

Szeifert Bea, Gyuris Balázs, Türk Attila:
A honfoglalók uráli gyökerei és a keleten maradt magyarok – a legfrissebb archeogenomikai eredmények. Debreceni Szemle. Évf. 33. szám. 3. (2025).