Intézetünk legújabb angol nyelvű tanulmánya jelentős lépés az Iráni-fennsík genetikai történetének feltárásában, mind a történeti, mind a történelem előtti korszakokra vonatkozóan.
Az Iráni-fennsík fontos szerepet játszott az emberiség történetében már akkor is, amikor őseink mintegy 60-70 ezer évvel ezelőtt elhagyták Afrikát és benépesítették a világ többi részét. Azóta a fennsík folyamatosan lakott terület: erőforrásai révén itt, a Zagrosz-hegység vidékén fejlődött ki először az újkőkori földművesség, és ez tette lehetővé több ókori civilizáció felemelkedését és terjeszkedését is. Évezredeken át belső és külső, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok kötötték össze a fennsík embereit, amely kapcsolatrendszer az időszámításunk előtti 1. századra a Selyemúttá fejlődött, Kelet és Nyugat közötti híddá alakítva az Iráni-fennsíkot.
A Selyemút kialakulását megelőzte a perzsa Akhaimenida dinasztia uralkodása, amely az akkori világ legnagyobb birodalma volt, majd ezt követte a makedón hódítás és a hellenisztikus világ felemelkedése, később pedig a pártusok uralma az időszámítás kezdetéig. Végül a Szászánidák felelevenítették az akhaimenida-kori dicsőséget egészen a 7. századig. A történeti források bősége ellenére a köznép sorsáról keveset tudunk, mivel ritkán kerül említése.
Új, 2025 május 13-án a Nature Scientific Reports-ban megjelent angol nyelvű tanulmányunk ehhez nyújt friss genetikai betekintést. Összesen kilenc régészeti lelőhelyről ötven emberi csont mintából 13 teljes genomot és 23 mitokondriális genomot elemeztünk. A teljes genetikai állomány vizsgálata egy korai rézkori férfit és egy középkori nőt érintett a Zagrosz-hegység környékéről, továbbá 11 személyt az észak-iráni területekről, az Akhaimenidák és a pártusok korából. A kutatás a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Archeogenomikai Intézete, a Kawsar Humángenetikai Kutatóközpont, az Irán Kulturális Örökség és Turizmus Kutatóintézete (RICHT), az Irán Nemzeti Múzeuma, a Falak-ol-Aflak Múzeum és a Teheráni Egyetem együttműködésében zajlott. Eredményeink szerint az Iráni-fennsík genetikai állománya évezredeken át alapvetően folytonos maradt, kis regionális eltérésekkel, miközben számos Y-kromoszomális (apai) és mitokondriális (anyai) leszármazási vonal évszázadokon át stabilnak bizonyult, és még ma is jelen van a modern iráni népcsoportokban.
Korábbi kutatások (Narasimhan és mtsai. 2019, Nature) kimutatták, hogy a fennsík őskori csoportjai egy kelet-nyugati genetikai gradienshez (folytonos átmenethez) tartoztak, amelyről most már tudjuk, hogy a pártus időszakig megmaradt. A dél-kaukázusi mezolitikus vadászó-gyűjtögetők és az iráni újkőkori (neolitikus) földművesek jelentősen hozzájárultak a későbbi népcsoportok genetikai örökségéhez. Új adatok és korábbi eredmények áttekintése révén pontosabb képet kaptunk az első földművesek genetikai hatásáról. A most közölt Gol Afshan Tepe lelőhelyről való kora rézkori férfi a ma ismert legkorábbi iráni rézkori genomot adta. Adataink szerint a neolitikum-rézkor átmenetét a Zagrosz-hegységben túlnyomórészt helyi földművesek alakították, kisebb nyugati beáramlással. Más régiókban azonban a kaukázusi vadászó-gyűjtögetők és az iráni földművesek „kettős örökséget” hagytak hátra különböző arányban.Felfedeztünk továbbá egy eddig nem leírt genetikai összetevőt is a neolitikus-rézkori iráni földművesekben, amelynek pontos forrása még azonosításra vár.
A történeti korszak északi iráni népei nagyrészt az Iráni-fennsík neolitikus–bronzkori csoportjainak leszármazottai. Kiemelendő, hogy a korai északi iráni egyének genomjában nem mutatható ki a bronzkori sztyeppei pásztorkultúrából (a jamnaja kultúrából) származó népekkel történő keveredés, miközben tartós genetikai kapcsolatokat találtunk az észak iráni régió és a közép-ázsiai területek (Türkmenisztán és környéke) között. Az észak iráni csoportok genetikai változatosságának nagy részét ugyanis a Bactria–Margiana Régészeti Komplexum népeivel és utódaival lehet magyarázni. Ez a kultúra (röviden BMAC vagy Oxus-civilizáció) a közép-ázsiai bronzkor egyik jelentős, városiasodott kultúrája volt Kr. e. 2400–1700 között, amely főként a mai Türkmenisztán, Észak-Afganisztán és Dél-Üzbegisztán területén virágzott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az ókori mintasorozat csak a fennsík egy kis részét fedi le, és további területekről származó vizsgálatok mélyebb betekintést adhatnak majd a sztyeppei pásztorkultúrák iráni genetikai szerepébe. Figyelemre méltó, hogy egy nemrég megjelent tanulmány (Ghalichi et al., Nature 2024) két bronzkori egyént vizsgált ugyanabból a régióból, ahonnan mi az ókori egyéneket elemeztük. Ezeket a mintákat is sikerrel modellezték sztyeppei eredet nélkül. Mivel azonban a publikáció a projektünk lezáró szakaszában jelent meg, már nem tudtuk bevonni őket tanulmányunkba.
Kutatásunk kivételes régészeti lelőhelye a Zagrosz-hegységben található Kalmakareh-barlang, ahonnan egy a Kr. e. 7. századból származó, az elámi civilizációhoz köthető aranykincs került elő. Az emberi maradványok felfedezése a barlangban kezdetben azt a feltételezést táplálta, hogy ők esetleg a késői elámi őrzők vagy kiemelkedő tulajdonosok maradványai lehettek. A most közölt radiokarbon kormeghatározás azonban sokkal váratlanabb és érdekesebb képet fest: az emberi leletek nem a kincs elhelyezésének korához, hanem a 12. századi középkorhoz tartoznak. Ez az érdekes középkori lelet azt mutatja, hogy az érintett személyek közel 1900 évvel a tárgyak keletkezése után kerültek kapcsolatban vele, szerepük inkább az elámi kincs elrejtésével hozható összefüggésbe. Jelenleg a középkori irán területéről mindössze két publikus genomadat áll rendelkezésre, ebből az egyik a Kalmakareh-barlang új vizsgálatának eredménye. A középkori adatok és a mai irániak változatossága – például a fárszi nyelvet beszélő perzsák és a mazandaraniak – is jól szemléltetik az Iráni-fennsík sokszínűségét. Igy jelenleg elfogadható, hogy ezek a csoportok szintén a régió ősi népeinek leszármazottai, bár a végleges következtetésekhez még további kutatások szükségesek.
A kutatást Szécsényi-Nagy Anna (HUN-REN BTK Archeogenomikai Intézet, Budapest) és Mahmood Tavallaie (Kawsar Humán Genetikai Kutatóközpont) irányította. A projektet, amely a HUN-REN BTK Archeogenomikai Intézetében valósult meg, Motahareh Ala Amjadi (az Eötvös Loránd Egyetem doktori hallgatója) fogta össze, 16 társszerző közreműködésével.
📌 Link az Open Access tanulmányhoz a Nature Scientific Reports folyóiratban
A most közölt autoszomális genotípus adatok (1,24 millió SNP panel) itt is elérhetőek.
A DNS szekvenciák az ENA felületen is nyilvánosak.
📩 További információ:
